A zeneipar szuperhősei, a szuperrajongók
Az elmúlt napokban robbant a hír: egy huszonéves előadó, nevesül Baukó Attila, vagyis Azahriah tripla koncertet ad a Puskás Arénában, ebből legalább két fellépése teltházas lesz az ország legnagyobb befogadóképességű komplexumában. Ezzel összefüggésben felmerülhetnek bennünk a manapság divatos zenei szuperrajongók körüli kérdések. Sokat hallani ugyanis arról, hogy ők lehetnek az iparág jövőjének zálogai a streaming és az AI korában. Kétségtelen, hogy a szuperrajongók kulcsfontosságúak – mindig is azok voltak. De valóban olyan értékesek, mint korábban, és ha igen, miben nyilvánul meg ez?
Nem ma kezdődött...
A ma használatos definíció szerint szuperrajongó az a 13 év feletti zenefogyasztó, aki többféle módon kapcsolatba lép egy előadóval és annak zenei termékeivel, a streameléstől a közösségi médián, a fizikai korongok vagy árucikkek vásárlásán át a koncertek látogatásáig, és többet költ kedvencére, mint egy átlagos zenerajongó.
Korábban, a modern zenei üzletág kezdeti napjaiban a hétköznapi zenerajongók voltak a szuperrajongók. Elég volt megvenni egy (vagy több) lemezt, vagy - ha valaki szerencsés volt -, elmenni az adott előadó, zenekar koncertjére ahhoz, hogy valaki szuperfannak mondhassa magát. Voltak természetesen különféle rajongói klubok, de ezeknek csak kevesen voltak a tagjai. A 70-es, 80-as és 90-es években a zeneipar fokozatosan professzionalizálódott és termékközpontúvá vált. A zene mint áru széles körben terjedt, a rajongói klubok pedig egyre komolyabbá, szélesebb körűvé váltak.
Ennek ellenére általánosságban, a mainstreamet tekintve továbbra is a bakelit-, majd a CD-eladással lehetett mérni, hogy egy előadónak mekkora rajongói bázisa van. A CD-korszak katalizálta a nagyarányú zenevásárlást és ez elhozta a lemezek virágkorát. A szuperrajongók ekkoriban valójában albumrajongók voltak. És - oszágtól, térségtől, zenei kultúrától függően - nem volt felső határa annak, hogy mennyit költenek kedvenceik zenei termékeire.
A zeneletöltések korának beköszönte az albumeladások hosszú, folyamatos visszaszorulását idézte elő, később erre tromfolt rá az iTunes, majd a YouTube, Apple Music és a Spotify stb.
Ez is érdekelhet: Rajongókból mecénások: Patreon zenészeknek (1. rész)
Fotó: Canva
A streaming kora
Amikor a Spotify piacra került, a lemezipar válságban volt, a bevételek pedig szabadesésnek indultak. Az emberek egyszerűen nem vásároltak többé albumokat, miközben a rögzített zene vesztesége a live koncertek nyeresége volt. Ahogy az albumeladások visszaestek, az élőzenéből érkező bevételek nőttek, mivel a szuperrajongók elkezdtek egyre többet és többet költeni a koncertekre, fesztiválokra. Új, másfajta élményekre, színesebb, izgalmasabb előadókra, közösségi zenetapasztalatra vágynak, ami ma, a COVID-19 korlátozások utáni újranyitást követő időszakban még erősebben jelen van.
Tehát amikor a Spotify azzal az ígérettel érkezett meg a zeneiparba, hogy az embereket újra rászoktatja a rögzített zenére, a szakmabeliek és a zenészek voltaképpen örömmel fogadták. Ha kezdetben voltak is szkeptikusai a platformnak, a legtöbb dilemmájuk szertefoszlott, amikor látták, hogy a fogyasztók nagymértékben elkötelezték magukat a havi kiadások mellett. Megnőtt azok száma, akik gyakrabban költenek, így a bevételek stabilizálódni kezdtek (a nagyobb kiadóké, előadóké legalábbis). Az első probléma azonban hamar előállt: akik anno havonta több fizikai albumot is vásároltak, most kevesebbet költöttek, mégis megkapták az összes kívánt zenét a streaming platformoknak köszönhetően... A streamelés tehát korlátozta a szuperfanok költési kedvét. Nem beszélve arról, hogy az évek múlásával egyre újabb, fiatalabb zenerajongók jelentek meg a piacon, akik soha életükben nem költöttek hagyományos zenei albumokra.
Apropó fiatalok, avagy egy kis kitérő: szuperrajongás kockázatokat is hordoz, és az előadóknak nagy a felelőssége azzal kapcsolatban, hogy mit, hogyan kommunikálnak. Pszichológiai szempontból az előadó és a szuperrajongó kapcsolata összetett: a nagyon fiatal rajongók olyan mértékben csodálják a művészeket, hogy annak megnyilvánulásait – a szókincstől kezdve a táncon és öltözködési stíluson át, politikai nézetekig – átveszik, és tudatosan vagy tudatalatt a saját identitásuk részévé teszik azokat.
Kapcsolódó tartalom: Készül az új albumod? Kezdd el már most a promót!
Fotó: Canva
Az értékcsere fontossága
Az elmúlt években az iparág elkezdte arra ösztönözni az embereket, hogy ismét valódi szuperrajongókká váljanak, vagy legalábbis költsenek relatíve sokat egy előadó zenei koncertjeire, termékeire - és minden másra. Fontos azonban, hogy azért cserébe, hogy egy rajongó valóban elkötelezett legyen, kövesse kedvencét mindenhová, megvegye a koncertjegyeit, fizikai termékeit, merch-eit, streamelje őt, kapnia is kell valamit. Valamit, amit nem kap meg mástól, csak az adott előadótól. Azt kitalálni, hogy mitől lesz valaki méltó a „szuperrajongásra", majd megvalósítani mindezt a mai magyar zenei térben, nem egyszerű feladat. Ugyanakkor ahelyett, hogy az előadók egymás sikereit méregetnék, le kellene fektetniük a maguk sikereinek cölöpjeit és a saját rajongói bázisukra kellene koncertrálniuk.
Amikor a fogyasztók pénzt költenek egy koncertre, akkor az egyedülálló, pillanatnyi élményért fizetnek, és amikor egy különleges kiadású albumot vásárolnak, amit például az előadó maga írt alá, valójában egy örök életre szóló relikviát kapnak. Ezzel együtt a hallgatóknak figyelemreméltó, értékes dolgokra van szükségük, olyanokra, amelyek építik, mélyítik a rajongásukat, az előadóval való szellemi-spirituális kapcsolódásukat. Amennyiben ezeket folyamatosan megkapják, illetve megújulásokat tapasztalnak a korábban megszokott minőség megőrzése mellett, nagyobb valószínűséggel követik kedvenceiket tűzön-vízen át, és „szuperrajongásuk" feltehetőleg hosszabb távon is fenntartható lesz a mai képlékeny zenei környezetben is.
Kiemelt kép: Canva
Hasonló cikkek
